"A ló előnye tenger, a bölcsnek is ló való, Mert lová tesz az ember, és emberré tesz a ló."

A magyar ló eredetére vonatkozó munkáimat ismertnek feltételezve az erdélyi ló kialakulásának történetét csak nagy vonásokban és csak az utolsó három évszázadra visszamenőleg ismertetem. A kitűnő, a török hódoltság idejében sok nemes arabs vérrel feljavított, magyar és erdélyi lóállomány, a török kiűzetését követő időben hihetetlenül megcsappant és megromlott. A megfogyatkozás oka az volt, hogy az országot felszabadító idegen katonaság minden használható lovat elvett a lakosságtól és kivonulása alkalmával, kivitt az országból. Az állomány leromlásának pedig az volt az oka, hogy a lakosság a megmaradt csikókat igen korán munkára fogta. Alig kétéves csikók hámbafogása vagy nyereg alá törése természetszerűleg a lóállomány elcsenevészesedésére vezetett. Hozzájárult a bajhoz még az is, hogy alig volt valamire való fedező mén, hiszen a katonaság elsősorban a méneket vette el, s így itthon fedeztetésre is csak fiatal csikókat használhattak. De hogy maga a lóállomány még ilyen viszonyok dacára is kiváló volt, bizonyítja, hogy a francia háborúk alatt az úgynevezett velitesek (önkéntesek), kik összeszedett lovaikon 1813 és 1814-ben Párisig nyomulva és visszatérve, lovaikért, amikor hazatérve itthon eladták őket, több pénzt kaptak, mint amennyiért vették őket. Ezek a lovak tehát a nagy és fáradságos út alatt nemhogy leromlottak volna, hanem még javultak. (I. t. 1). Ugyanez volt tapasztalható egy évszázaddal korábban a kuruc-labanc háborúk idején is: az apró, a rossz bánás- es tartásmód miatt rosszúl-fejlődött magyar és erdélyi parasztlovak oly tűzről, kitartásról, gyorsaságról és igénytelenségről tettek tanúbizonyságot, hogy az állandóan jól tartott és nagyobb termetű német katonai lóanyagon mindíg túltettek, pedig jóformán sohasem volt részük nyugalomban. A magyar és erdélyi parlagi lónak tehát ősi kiváló tulajdonságai voltak és e kiválóságát a mostoha bánásmód ellenére is megőrizte. De maga a lótenyésztés mindkét testvérországban mindenütt hanyatlott, mert a legelőket a hihetetlenül fellendült birkatenyésztés céljaira foglalták le. Minthogy pedig az örökös háborúk miatt katonalóra mindíg nagy szükség volt, maguk a magyar királyok kezdték meg a magyar lótenyésztés szabályozását és a nyugati szemnek még mindíg túlapró magyar ló testének megnagyobbítását. Az első ilyen kísérletet III. Károly tette, aki Spanyolországból berber lovakat hozatott hazánkba a csak 155 cm. (szalaggal, ill. ököllel mért) marmagasságú magyar lóanyag feljavítására és testének növelésére. E lovak csak a Dunántúlon értek el némi módosító hatást a magyar lovakon, de Erdélyben megszerették és ettől kezdve fehasználták őket egyes mágnások. Utána Mária Terézia vette kezébe a magyar lónemesítés ügyét. Azzal kezdte, hogy Pesten lóorvosi iskolát állított, a hatóságokat nemesebb és nagyobb termetű lóanyag tenyésztésére szólította fel és a nagyobb termetű lovakat az adó alól is felmentette. 1774-ben szabályokat bocsájtott ki, kihirdettetvén, hogy milyennek kell lenni a jó lónak és ugyanekkor 2, 4, és 6 arannyal jutalmazta azokat a csikókat, amelyek e szabályzatnak megfeleltek. E mozgalom hatására némely megye közméneseket létesített, mások a jobbágyság lovainak használatára jó méneket adattak. 1777-ben a királynő új rendeletben a városokat is kötelezte a lónemesítésre, a jobbágyságot pedig a lovak kímélésére utasította és kihirdettette, hogy a nagyobb termetű csikókat ezentúl szabad alkú után fogja a hadsereg vásárolni, viszont a katonaságtól kimustrált, de tenyészcélokra még alkalmas kancákat olcsón eladatta a vármegyéknek. Nemes török és német méneket vásároltatott és hozatott az országba, kibéreltette a borsódi ormosdi és a csallóközi enyedi pusztát a cseh lótenyésztő társaság részére, hogy az e helyeken cseh lovakból állítson föl méneseket a megyék számára. E társaság azonban működését az 1778-ban kitört háború miatt meg sem kezdhette. Hogy azonban a királynő fáradozása némi eredménnyel mégis járhatott, bizonyítja, hogy 1781-ben a pesti lóvásáron, a kiküldött katonai bizottság már sokkal könnyebben tudta lószükségletét megvásárolni. A magyar ló nemesítését illetve helyesen, termetének megnagyobbítását II. József is buzgón folytatta. Moldovából és Ukrajnából 60 mént hozatott; azokat a megyékhez szétosztatta azzal, hogy őket a,jobbágyság szabadon használhassa kancáira. Felállította 1785-ben a mezőhegyesi ménest Gr. Hoditz tábornok és Csekonics kapitány vezetése alatt, - utóbbi nevéhez füződik a magyar lónemesítés terén a legnagyobb eredmény, -. A mezőhegyesi ménes feladata volt az egész ország lóállományának megnemesítése, de főképpen Pest-, Békés-, Bihar-, Szatmár-, Arad- és Csongrád megyében, valamint a Jász-Kun kerületben. Aztán rendeletet adatott ki, hogy választassék ki az említett megyékben 2000 nagyobb termetű kanca, a mezőhegyesi méneket vigyék el azokba a helységekbe, ahol a kiválasztott kancák vannak, minden kancatulajdonos a kancája fedeztetése után 1 frt ajándékot kap, a nemzett csikót pedig szabadon eladhatja bárkinek, bármily árért., de ha vevőt nem találna, megveszi a hadsereg, m. p. az egyéves csikót 18-24, a kétévest 35-45, a háromévest pedig 65-75 frt.-ért. Az a gazda, aki három ilyen csikót nevel, jutalmúl a királyi ménesből egy anyakancát kap, végül, ha a jobbágy kancáiból kifogyna, hároméves csikajáért ménesbeli anyakancát kaphat. Megtiltatta, hogy a megyék méneket vásárolhassanak és helyettük a királyi ménesből ígért apaállatokat. A mezőhegyesi ménest pedig addigi javadalmán túl, évente 10.000 frt-tal látta el. Ferenc folytatta II. József elgondolását. 1804.-ben elrendelte, hogy a megyék nemes méneket szerezzenek be a jobbágyok ingyenes használatára s e célra, a mezőhegyesi ménesből községnek 30, megyének 50, magánembernek pedig 70 aranyért lehetett venni méneket. Felemeltette a katonaság- részére vásárolt lovak árát és azt a birtokost, aki a legtöbb remondát állította, 1000 frt-tal jutalmazta és nyílvánosan megdícsérte, azokat a községeket pedig, amelyekről a mezőhegyesi ménes igazgatósága bizonyította, hogy a. legjobb remondákat szolgáltatják, az adó alól is fölmentette. A pesti gyepen Medárd-napján lóverseny tartását rendelte el és díjúl egy szép mént és két szép kancát adományozott a mezőhegyesi ménesből. Azon kívül szép négyéves mént nyerhetett az, aki ez alkalommal a legszebb saját tenyésztésű két mént bemutatta. Azt a kancát pedig, amely a katonaságnak remondát adott, az előfogat terhe alól is fölmentette. Végül pedig megengedte, hogy a gondos lótenyésztők a mezőhegyesi arabs és spanyol méneket tenyészcélokra ingyen igénybe vehessék. 1789-ben Bábolnán újabb királyi ménest állíttatott, mely nagyságára nézve negyede volt csak a mezőhegyesinek, a tenyészanyag nemessége szempontjából azonban azzal teljesen egyenrangú volt. A bábolnai ménes kezdetben csak fióktelepe volt a mezőhegyesinek. Csekonics kapitány, aki a mezőhegyesi ménest 21 évig igen szép eredménnyel vezette, oda az említett méneken kívül 500 drb. cserkeszföldi származású anyakancát szereztetett, amikhez a legjobb katonalovak kiválogatásából még 150 kanca került. Ezeket a lovakat a vasas lovasság állományából válogatták ki, tehát a legnagyobb termezű kancák voltak. Bábolnára ellenben mindjárt kezdetben tisztán arabs fajtájú lovak kerültek. Az uralkodók buzgólkodásának eredményeként Magyarországon is, Erdélyben is, számos magánménes létesült királyi ménesszakértők útmutatása és vezetése mellett. Túlmesszire vinne, ha a méneseket egyenkint ismertetni akarnám, de talán nem lesz fölösleges, ha megnézzük, hogy ekkor ugyanabban az esztendőben a két testvérországban hány magánménes volt és milyen volt a lóanyaguk. Erre a célra legalkalmasabb az 1812 esztendő, melyből ilyen összeállítások már vannak. két királyi ménesen kívül volt tehát Magyarországon 40, Erdélyben ellenben 124 kisebb nagyobb magánménes. Míg a magyarországi magánménesekben nagyobb számú és nagyobb termetű lovakat tenyésztettek, addig az erdélyi nagyobbszámú, de kisebb létszámú ménesek nagyrészében apró termetű magyar és moldovai lovakat tenyésztettek. A magyarországi magánménesek közül csak 12-ben tenyésztették a régi magyar keleti vérrel kevert fajtát, míg az összes többiben spanyol, nápolyi, arab és angol vért kevertek a magyar lóanyagba. Így pl. Károlyi gróf Nagykárolyban tiszta angol telivéreket, Erdődy gróf Galgóczon spanyol és nápolyi vérű, nagytestű kocsilovakat, Festetics gróf Keszthelyen pedig tiszta arabfajtájú lovakat tenyésztett. Az erdélyi ménesek lovai túlnyomó többségükben a régi magyar-erdélyi fajta lovai voltak, s ha javították őket, akkor az főleg ukrajnai vagy arabs vérrel történt. Voltak azonban mágnások, akik a nagyobbtermetű délnyugati fajtákat tenyésztették, pl. Bánffy báró ménese Bonchidán ekkor tiszta, spanyol eredetű 16 markos kancákból állt. Spanyol és nápolyi eredetű kancákat tartottak mások is, így Bethlen Ádám gróf Bonyhán, Bethlen Pál Kövessen, Bethlen Imre Berkenyésen, Bornemissza Lipót Görényben, Esterházy gróf Orbazán, Holler László gróf Vidraszegen, Teleki Mihály gróf Sárpatakon, Teleki János gróf Nagysármáson, Vacs Sámuel gróf Nagyalmáson és Wesselényi báró Gyéresen. Igen sokan voltak azonban, akik az ősit ukrajnai, arabs, tatár és moldovai vérrel akarták javítani. Az irányzat Erdélyben is ugyanaz volt, mint Magyarországon: megnagyobbítani a tenyésztett lófajta testét. Míg ez Magyarországon mindenütt sikerült is, Erdélyben általában véve nem vezetett eredményre, amiben a rög hatása nyilvánult meg: Erdélyben minden fajtájú ló kisebb, mint Magyarországon. Erdélyben tehát a régi ménesekben tenyésztett lóanyag is egységesebb volt, mint a magyarországiaké, s a megnemesített lóanyag nem állt 14.5-15 markos, tehát 147-157 cm.-nél nagyobb marmagasságú lovakból. A legtöbb erdélyi ménes az 1848-49-iki szabadságharc alatt megszűnt, a lóállomány pedig össze-vissza keveredett. Amikor a magyar alkotmányos élet újból megindulhatott és a katonai ménesek magyar állami ménesekké lettek, újból megindult hazánkban a lótenyésztés. Magyarországon Mezőhegyes, Bábolna és az 1853-ban létesített kisbéri ménes mellett felmerült a szüksége annak, hogy karszti hazájukból az Alföldre telepített lipizzai törzsnek megfelelőbb hegyvidéki elhelyezést keressenek. A választás Erdélyre esett. I. Ferenc. József 1873 X. 21-én rendelte el ebből a célból a fogarasi állami ménes felállítását és az első lipizzai lószállítmány Mezőhegyesről 1874. VI. 16-án meg is érkezett Alsó-Szombatfalvára. A fogarasi ménes neve alatt ismert ménes ugyanis Alsó-Szombatfalván, Alsó-Utsán, Felső-Venecén és Alsó-Komanán volt elhelyezve. Az első szállítmányban az 5 lipizzai tenyészménen, 49 anyakancán, 13 szopós méncsikón, 22 kancacsikón és 5 csikóshátaslovon kívül, még más fajtájú lovak is voltak: arabsfajtájú, volt 12 anyakanca, 2 csikóshátasló és 4 méncsikó; 8 anyakanca, 7 egyéves kancacsikó és 1 hátasló az erdélyi Incitato fajtából, 4 anyakanca és 2 igásló a norfolki ügető fajtából, végül 1 próbacsődör és 2 hátasló pedig az angol félvér fajtából is ide került. De az említett másfajtájú lovakat csakhamar ismét elvitték és helyüket az udvari ménesből ismételten vett lipizzai kancákkal és ménekkel pótolták. A lipizzai tenyészetnek éppen Erdélybe való áthelyezésénél nemcsak a hegyvidéki elhelyezés játszott szerepet, hanem az az elgondolás is, hogy a lipizzai ló nagyon hasonlított az Erdélyben kitenyésztett úrilóhoz, melyben mint fentebb láttuk, szintén sok spanyol olasz és arab vér volt. Hogy a régi erdélyi úriló csakugyan hasonlított a tisztán tenyészett lipizzai fajtához, azt Zech 1875-bőt származó munkája igazolja, melyben az erdélyi lovat így írta le: „Középnagy, arányos, sokszor kissé kosorrú fej, jó állású fülek, nagy szemek és orrnyílások, szépen ívelt, magasan hordott és a fejjel tetszetősen összekötött hattyúnyak, rajta a fej függőlegesen elhelyezve, inkább széles mint keskeny szügy, gömbölyű törzs, kissé alacsonyan tűzött farok, szép állású lábak, néha kissé lágy csüdök és igen jó paták e lovat kiváló katonalóvá teszik; felkarja izmos és ínas, de a szárhoz képest rendesen túlrövid, ami miatt a ló járása magas". A lipizzai tenyészetnek mind Felső Venecén, mind pedig Lupsa környékén jó hegyilegelők állottak rendelkezésére. Az itt nevelt lovak jók és szépek voltak, de hiányzott belőlük az ősi lipizzaiak magas, tetszetős mozgása. A lipizzai tenyészet mégis alig hagyott nyomot az erdélyi lóállományban. Ez azzal magyarázható, hogy az erdélyi lótenyésztők mindig, épúgy mint ma is, nagytermetű lóra vágytak. Az erdélyi gazdák közóhajára ezért 1894-ben Mezőhegyesről és Kisbérről 29 angol félvér anyakancát és egy mént helyeztek Fogarasra és mikor ezt az angol félvér ménest 1898-ban Kolozsra helyezték át, Fogarason csak a lipizzaiak maradtak. De sajnos nem sokáig, mert az egyre nagyobb mértékben fellépő havivaksá.g miatt 1914-ben az egész lipizzai ménest Bábolnára vitték át. A három leghíresebb fogarasi lipizzai tenyészmén a 155 marmagasságú pej Favory, a 158 cm. magas szürke Pluto és a 154 cm. magas nyárifeketo Conversano I. volt. A lipizzai ménest el kellett tehát vinni Erdélyből, ahol ilymódon csak a kolozsi angolfélvér ménes maradt a világháború alatt. Erdéllyel együtt természetesen ez is elveszett. A visszakerült Északerdélyből és a Székelyföldről a visszavonuló románok minden valamire való lovat magukkal vittek. Amit azután később visszaadtak, annak nagyrésze útközben éhenpusztult, a megmaradt rész pedig még ma is sínyli az akkori bánásmódot. úgyhogy Erdély lóállománya az átvételkor egészen hihetetlenül le volt züllesztve. Téves a román szerzőknek az a nézete, hogy a székely ló a romániai lóból származik. Az évszázadok alatt az erdőségekben észrevétlenül beszüremlő oláhság hegyi juhpásztor volt, a lóhoz nem értett és azt nem is szerette. S hogy ezen a téren nem sokat változott, éppen a visszadott lovak síralmas állapota bizonyítja. A magyar állam aztán ezen a téren is óriási áldozatokkal hozzá.fogott a lóállomány emeléséhez. A lakosságnak rendkívül csekély árért jó lovakat, főleg kancákat osztottak ki (az ú. n. akciós lovak), amiknek azonban legnagyobb része a hegyvidékre nem való, alföldi, magas termetű ló. Érdekes, hogy az erdélyiek mégis lehetőleg mindig nagy lovat kértek. Akinek nagy lova van (rendesen sovány szegény pára), az lenézi apró lovas társát. Az állam igen helyesen, ha már apró termetű hegyi ménekkel Erdély részére nem rendelkezett, minden fedeztetési állomásra lehetőleg lipizzai mént is állított. És hogy a lakosságnak kedvezzen, a lipizzai mén fedeztetési díját félárban állapította meg, abból az elgondolásból indulva ki, hogy az olcsóbb mént jobban fogják használni. Az eredmény éppen fordítva jelentkezett: az angol félvérek és az arab mének is, kétszer annyi kancát fedeztek, mint a székely kancákhoz inkább való és félárú lipizzaiak. Úgyhogy most, azt hiszem, az apró mének és a lipízzaiak díját igen tekintélyesen fel kell majd emelni, mert a gazda úgy gondolkodik, hogy egyszer egy évben megfizeti a nagyobb díjat, hogy jó csikót kapjon, s az olcsó mén biztosan rosszabb, mint a drága! Feltűnő az is, hogy ha már a nagyobb és kevésbbé megfelelő mént választják, tetézik a helytelenséget azzal, hogy a pejkancára szürke mént és szürke kancára pejt vagz feketét választanak! Ezen a téren felvilágosító munkára is szükség van. Mert míg a gazda szabadon választhat a felállított mének között- s a fedeztetési állomáson nagy termetű nem odavaló mének is vannak, mindig előfordulhat, hogy apró kancájához nagy mént, szürkéjéhez pedig feketét választ. A tudatlanságot pedig a csikó sinyli meg. Láttam is egy-két olyan tarka csikót, hogy cirkuszban lehetne mutogatni.