"A ló előnye tenger, a bölcsnek is ló való, Mert lová tesz az ember, és emberré tesz a ló."

A fakéreg hasznosításának lehetőségét már a régiek felismerték. Plinius a Naturalis historia című nagyszabású művében írja le és rendszerezi (többek között) a fakéreggel kapcsolatos ismereteket. A kéregből leggyakrabban tartó-, illetve tároló-alkalmatosságot készítettek.
A gyergyói ember a fenyőfa minden „porcikáját” felhasználta. A rendelkezésére álló fakérgek megmunkálásának módját is ismerte. A kéregből kászut készített, hogy az erdei gyümölcsöt frissen és épen szállítsa otthonába.
A kászu téglalap alakú fakéreg-darab, a kisebbik középátlója mentén kettőbe tűrt, vékony hánccsal vagy fenyőággal az oldalán összetűzött, kéregfüllel ellátott időleges tartóalkalmatosság. Luc-(veres-) és jegenye- (fehér-)fenyő kérgéből készítették, mert ezek őshonos fenyőfajták a Székelyföldön.
Fadöntéskor a terebélyes fák kérgéből melegítő edénynek való kászut is készítettek. Az összeillesztett oldalakat 8-10 cm átmérőjű, hosszában végighasított hasábfák közé szorították, s azok meghegyezett végeit földbe verték. Az ilyenképp rögzített kászuba vizet öntöttek, ebbe a tűzön felforrósított követ óvatosan beléengedték. A kő felmelegítette a vizet, amit kimerve lehetett hasznosítani.
A tároló-alkalmatosságáról elnevezett kászutúró a fenyőgyantától sajátos ízet nyerő élelmek közé tartozik. A kászuba gyömöszölt juhtúró tovább megőrzi frissességét, jóval később csípősödik, penészedik, mint különben. A lucfenyő kérge megakadályozza a kövér túró zsiradékának kiolvadását. A kászutúróról Orbán Balázs is feljegyzi: „Juhaik tejéből azt a híres kászutúrót csinálják, mely fenyőhéjba takarva felséges eledel, csak kár, hogy soká nem áll el.” Azt, hogy a fenyőfa jó hatással van a sajtra, túróra, a lombhullató erdőségek mellett élő pásztorkodók is tudták. Sajtszárításra ők is fenyőlapítót használtak. A túrót fenyődézsában gyúrták.
A pásztorok sót, zsírt és egyebet tároló dobozkák készítése mellett erdei kunyhóik tetejének fedésére is használták a fenyőkérget, mert: „melegben hűvös”, hidegben pedig „megfogja a meleget”. A kunyhók hideg és nedves földjét fenyőkéreggel borították be, így jogosan állíthatta magáról a pásztor, hogy „kéreg alá búvunk, mint a féreg”.
A kérget természetesen frissen kitermelt fenyőkről, és nem élőfáról csupaszították le. Ehhez egy kommunikálásra kész, szervezett közösségi kapcsolatrendszer kellett, s az, hogy a fákat nem titokban vágták, a nélkülözhető részeket nem elprédálták, hanem annak adták, akinek éppen szüksége volt rá.
A kászut májustól augusztusig készítették, mert később a nedvkeringés meggyengülése után nem lehetett lehúzni a kérget a fáról. Urunk színeváltozása (aug. 6.) után nem jött le a fakéreg.
A megüresedett kászukat nem dobták el. Amíg hasznát lehetett venni, még a grófi gazdaságban is tartottak benne valamit.
„…vagyon két fakéreg kászú egyikben negyvenkét kis orsó vagyon…mellyen vagyon…egy kétejteles kászúkéreg…egy zádogfa ó kászú…”

Forras:
Kisné Portik Irén - A fenyő hasznosítása a Székelyföldön