"A ló előnye tenger, a bölcsnek is ló való, Mert lová tesz az ember, és emberré tesz a ló."

[G2:356]A Szent György-napok egyik meghatározó, szemnek és léleknek egyaránt kedves színfoltja volt a gyergyószentmiklósi Csabafiak Hagyományőrző Egyesület városi jelenléte, Olt menti lovasbemutató-sorozata. Nem csak az öt alkalommal megtartott rendhagyó történelemóráról van szó, arról, ahogyan katonáskodó székely őseink módjára élcelődve, de mégis komolyan lustrát tartottak, viselet- és fegyverbemutatóra, lovasharc-ízelítőre, jurtalátogatásra invitálták az érdeklődőket, hanem arról is, hogy a látogatókat mindig barátságosan, jó kedéllyel fogadták, s meséltek nekik arról a korról, amit éppen feleleveníteni próbáltak, a gyermekeket lóra ültették. És nem csak azért tették ezt, mert céljuk őseink lovas kultúrájának felélesztése és terjesztése, hanem azért is, mert ez számukra öröm, jó hangulat és minőségi kikapcsolódás. Lételemük a múlt, onnan merítenek, abból töltekeznek, mégis eleven, életízű mulatság ez a javából, jövőbe tekintő férfias játék itt, a végeken.
Szenvedéllyel, lóháton
Huj, huj, hajrá! felkiáltással kiugranak szürkésfehér paripáikkal a városból őket visszakísérő rendőrautó mögül, átlovagolnak az Olt töltésén, majd megállnak ideiglenes szentgyörgyi lakhelyüknél, az Árpád-sávos zászlóval díszített jurtánál. Rövid pihenő, kupaktanács, majd a hat, történelmi öltözékben feszítő csabafi ismét kezdi a lovasbemutatót. Bátorság, ügyesség, bravúr mind a korabeli fegyverek forgatásában, mind a lovaglásban. Közben egymást is ugratják, nem csak félvér lipicai lovaikat, finoman élcelődve, miközben a közönség ritkán látható mutatványoknak, hagyományos magyar harcművészetnek - lovas íjászat, botforgatás, szablyás és kopjás roham - tapsolhat.
A tucatnyi lelkes emberből álló csapatban Köllő Miklós foglalkozik a harcászati tudományokkal, a lovaglás és fegyverhasználat mellett o a történeti kérdések kutatója, múzeumok rendszeres látogatója, fegyverek s öltözékek után örökösen keresgélő. Gáll Csaba huszonkilenc ló tulajdonosa, a Gyergyószentmiklós melletti Hipparion lovas turisztikai központ vezetője, Tölgyesi Béla neve pedig réz- és kézművesként kerül említésre, övé a tekintélyes, ám könnyen szállítható jurta. Valójában azonban a közösség a lényeg, ahol talentumaikat összeadva jól kiegészítik egymást, s miként Gáll Csaba megjegyzi, ,,az egész csapattechnikának az a titka, hogy sok olyan ember van benne, aki értéket képvisel, így tudunk egy, a nagyközönség számára is értékelhető bemutatót létrehozni. Ez csak így működik, mi külön-külön egyenlőek vagyunk éppen csak a semmivel.”
Erdélyi hadszíntér
A Csabafiak Hagyományorző Egyesület 2002 óta foglalkozik kísérleti régészettel (ez egyebek mellett hadviselő eleink harci technikáinak kipróbálását, bemutatását is jelenti) - meséli Köllő Miklós. Céljuk a székely hadviselés és főleg a lófő székely hadviselés felelevenítése. Ez a társadalmi réteg a lovas nomád kultúrát és hadviselést még a XVIII. század elején továbbfejlesztve használta, őrizte a honfoglalás kori elemeket, és ugyanakkor fegyverzetében is alkalmazkodott már a nyugati hadviseléshez, az íj mellett hegyes tor, kopja van a harcosok kezében, de a szablyát továbbra is használják.
Bemutatóikon korabeli fegyverek villannak, viseleteik a honfoglalás korától a Rákóczi-féle szabadságharc befejezéséig - tehát amíg önálló székely vagy erdélyi haderőről lehet beszélni - tartó időszakra jellemzőek. Láthatók lovastechnikák, fegyverhasználat, ügyességi játékok, például karikázás (a lovasnak kopjájával bele kell találnia egy kiakasztott karikába, ez a Mohácsnál elesett II. Lajos kedvenc játéka volt), lovas játékok, mint a köböre - két kapura játszott, belső-ázsiai népekre jellemző labdajáték, amit ma már csak egy darab bőrrel űznek a régebbi levágott kecskefej helyett. Viseletük erdélyi, a menték, dolmányok, nadrágok pontos dokumentálódás alapján készülnek, fegyvereik szintén a lehető legkorhűbb másolatok. Ezeket részben a csabafiak készítik, részben Magyarország legjobb fegyverkovácsai. ,,Egy borzasztóan színes korszakot próbálunk felvillantani, ez kicsivel több, mint egy rendhagyó történelemóra. Eléggé kiváló lovasnak kell lenni, és még így sem mindig jön össze, mert ez egy eléggé nehéz, de viszonylag látványos lovas mutatvány”? magyarázza Köllő Miklós. A régi idők lustrája egyféle ellenőrzés volt, kinek milyen a fegyverzete, milyen állapotban van a lova, közös gyakorlás is volt egyben, hadviselő őseink évente több alkalommal két hétig együtt gyakoroltak. Szabadparaszti vagy kollektív nemesi haderő volt, amely ,,állta a sarat”.
Bemutatóik követik tehát a lustra jellegét, ,,egymással heccelődve, barátságosan, játékosan, kicsit próbálunk hangulatot teremteni, célunk valójában az, hogy visszahozzuk a lovas kultúrát”. Abból indultak ki, hogy Magyar­országon a lovas íjászat szép, értékes sport, ugyanakkor a baranta - a hagyományos magyar harcművészet - is egy jó megmérettetés, ezért érdemes őseink kultúráját visszakeresni. ,,Ha nekünk ez Székelyföldön szinte az utolsó időkig, az 1700-as évek közepéig megvolt, akkor a miénket kell elővennünk.”
Jurta kobozzal
- Tessenek bennebb fáradni, szét lehet nézni így invitálják bőrszegecselésű jurtájukba a látogatókat, ahol sütésre, főzésre alkalmas tűzhely lapul, a földön bőrök hevernek, az ősotthon oldalára felfüggesztve íjak, nyílvesszők, fokos, láncos buzogány, más harci eszközök. Minden szerszám némi változtatással fegyverré alakítható, kezdve a közönséges ostortól a baltáig, a fegyverek, az öltözékek a célszerűség elvét követik, minden kelléknek funkciója van, s a fegyvereknek is megvan a saját logikájuk, jól kitaláltak, ráadásul, amit csak tudnak, azt maguk készítik el. És amikor éppen nincs bemutató, a jurta előtt a csabafiak gyermekeket lovagoltatnak, a nagyobbak az íjakat próbálják. Nem ez a legfontosabb, de pénzéhes világunkban lényeges: türelmesen, önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül teszik.
Ahhoz persze, hogy ilyen arzenál gyűljön össze, pár lelkes embernek néhány év során elég sok anyagi áldozatot kellett hoznia, hiszen egy harcos teljes fegyverzete akár egy autó árát is jelentheti. Erdélyre jellemző fegyvereik, harci viseletük múzeumi anyagok, leírások, oltárképek, szobrok alapján készülnek. Például a szász vidék oltárképein nagyon sok viselet látható, ami nekik ,,éppen talál”, mentezsinórozást dokumentáltak már a brassói Fekete-templomból, van egy tegezük, amelyet a székelyderzsi Szent László-legenda kunjáról mintáztak, egyik lándzsájuk eredetije pedig Fogarason, a várban található. - Nagyon jól tudjuk, melyik viselet honnan származik, fegyvereink is így készülnek, ez egy kicsit bolondság, de ha lúd, legyen kövér mosolyog Köllő Miklós, s megjegyzi, vannak hangszereik is, korabeli zenét is tudnak játszani, főznek Bornemissza Anna szakácskönyvéből, receptek után is kutattak. Aztán kézbe veszi kobozát, s megpendíti: Nagybánkai Mátyás 1560 tájékán írt dala, Tinódi Lantos Sebestyén egyik műve hangzik el, és természetesen Balassi Bálint irodalomórákon tanított sorai: ,,Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél-”
Kulturális híd
S hogy miért éppen lovas kultúránk továbbéltetését választották? Azért is, mert ,,ezt szinte mindenki jókedvvel teszi, ez egy jó játék”. Köllő Miklós - aki, amikor éppen nem lovon ül harci díszben, tervező építész - úgy véli, ha valaki magyar emberként íjat vesz a kezébe, ,,valami nagyon ősi ösztönnel játszik, minden gyerek szívesen nyilazik, közülünk is mindenki, és felnőttként is pont ilyen megnyugtatást jelent az íj”. Harmincegy évesen ült lóra, azt mondta, ki kell próbálni, kiderült, az is ,,egy nagyszerű kapcsolat, lóról egészen másképp látszik a táj”. Így e kettő együtt olyan vírus, amely ha valakit megfertőz, rendszeresen vissza­tér. ,,Azon túl, hogy hobbi, sok munkával járó, nagyon jó kikapcsolódás mindannyiunk számára, de megéri, mert nagyon jó a hangulat, végigkacagjuk az edzéseket.”
Bemutatóikkal román vidéken is megfordulnak, a román emberek is el tudják ezt fogadni, érdekli őket. Karánsebesen például az ortodox püspök egy órán át követte műsorukat, azaz ,,kulturális híd lehet egy székely hagyomány, s ez azért nem elhanyagolható”.
Igaz, Szentgyörgyön sem mindennapi látvány egy lovas bevonulás a városba, Köllő Miklós szerint olyan, hogy ,,megmozgatja az embereket, mert a vérükben van a ’48-as forradalom, a huszárok, a könnyűlovasság”, Gáll Csaba pedig úgy véli, amikor megjelennek a városban, ,,igazi fölemelő érzés, mindenki éljenez, egyszerűen nem tudják, hova tenni, hogy ennyi fegyverrel, lovon meg lehet jelenni valahol”. Persze, lovas kiszállásaik pénzbe is kerülnek, Szebenben több mint kétszeresét kapják, mint itt, mert lovakat, embereket kell szállítaniuk. Mondják, az itteni városünnep anyagilag körülményesen jött ki, ,,de úgy gondoltuk, el kell jönnünk ide, itt kell lennünk magyar emberek között, mert ha Karánsebesben megfizették, akkor abból a pénzből ide is el tudunk jönni”.
Cselekvő emberek
A bemutatókhoz a 35 esztendős Gáll Csaba biztosítja a paripákat, ízig-vérig lovas ember, gyermekkorától ennek a szerelmese, lovassporttal, díjugratással kezdte. ,,Voltam Magyarországon, Németországban, én jártam mindenütt a világban. Tudtam, haza kell jönnöm, és Székelyföldön kell valamit kezdenem, a szülőföldemen. Azt mondtam, másnak nem megyek el dolgozni, és nagyon messzi távlatokban átláttam, hogy a lovas turizmusban van egyedül jövőm, abban kell nagyon jónak lenni, a legjobbnak.” Kilencedik éve állt saját lábára, ma már ebből él. Nem volt könnyű, de szabad ember, akinek mindennapi élete a ló. Szenvedélyével kel és fekszik, lovastúrákat vezet ,,szerte Erdélyországban”.
Köllő Miklós nem csak azt szeretné, hogy Erdélyben is legyenek fegyverkovácsok - jó íjkészítők ugyan már vannak -, hanem azt is, ha kialakulna a hagyományos cserépkészítés, élhetne tovább a kovácsmesterség. ,,Ott tartunk, hogy restaurálni kell egy épületet, és ez azért luxus, mert nincs mesterember. Ezeket a mesterségeket éltetni kellene, ami a miénk, azt nagyon könnyen eldobjuk.” Egyébként o maga arra készül, hogy Gyergyócsomafalván rendbe tegye nagyszülei házát, mert ,,építészként, aki restaurálással foglalkozik, azt tartom, hogy Erdély értelmiségének csőd új házat építeni, amikor annyi jó régi ház megy tönkre. A feladat: egy ilyen régi házat praktikussá tenni, bemutatni, hogy ez egy érték, ennek nem kell eltűnnie. Nem az a lényeg, hogy nagy háza legyen az embernek, amit nem tud belakni, hanem hogy kis helyen meglegyen a békessége.”
Dohos, áporodott magyarkodásnak nyoma sincs derék vitézeink háza táján, jó erőben lévő, ép, egészséges lelkületű emberek viszonyulása ez világunkhoz. Az egészben az a szép és felemelő, hogy mindez játékosan könnyed, mégis nemes, gyökerekhez vezető. Barátságos, élcelődéseikben is kedves emberek a gyergyói csabafiak, ünnepeinknek rangot, méltóságot adnak. Huj, huj, hajrá!...