Címlap

Fegyvereink

A Hunyadi Mátyás korában még lovasíjászként jegyzett székely társadalom az önnálló Erdélyi fejedelemség korára három katonaköteles rétegre tagozódik, miközben a kettős teherviselés – katonáskodás és adó- alól egyre többen próbálnak meg jobbágynak állani. Elsősorban a lófőszékelyek (primipili) fegyverhasználatával kísérleteztünk, de újabban a Baranta hatására a gyalogok (pixidari) fegyverhasználata is teret nyert. A főemberek (primori) fegyverzete gyakorlatilag a korabeli nehézlovasság szintjén állt, így pillanatnyilag nincs a kísérleti műhelyünk látókörében, bár távlatilag erre is sort fogunk keríteni. Ennek anyagi magyarázata is van, hisz egy teljes vért árából sok fegyvert be tudunk szerezni, illetve elő tudunk állítani. Hogy mivel kellett hadba vonulnia egy lófőnek? Két lóval, két heti elemózsiával, pajzzsal, sisakkal, sodronypáncéllal, kopjával, szablyával, hegyestőrrel, íjjal, majd puskával – ma sem olcsó mulatság... Az erdélyi fejedelmek katonapolitikájában a XVII sz. elejétől a székelység ismét fontos szerepet kap, így megjelenik a jobbágysorból ismét katonakötelessé vált puskás darabontok. A hajdúkkal együtt ők adják a fejedelmi testőrség jórészét, a kék darabontokat. Elültöltős lőfegyver használata Romániában számos korlátba ütközik, így reménykedve várjuk a kedvező változást.

Balta: pár centi vágóéllel rendelkező hasítószerszám, amelyet fegyverként is használtak. Fém fejből és fa nyélből áll. Munkaeszközként: favágó fejsze. Az önálló Erdélyi Fejedelemség létrejöttekor a lándzsával együtt minden jobbágy kötelező fegyvere. A fegyverként használt baltát a gyalogok hoszú nyélre szerelték és a fej környékén a nyelet védő és a fej kirepülését megakadályozó vasalást alkalmaztak. A szerencsétlen végzetű Báthori András fejedelmet Pásztorbükknél ezzel verték agyon a rátámadó gyalogos székelyek.

Bárd: baltához hasonló, de annál jóval szélesebb,akár arasznyi vágóélű, szerszámként és fegyverként egyaránt használható hasítóeszköz. Munkaeszközként mészárosok és ácsok használták. Az ácsok által használt bárd hosszú nyéllel van szerelve, és a vágóél a nyélhez viszonyítva asszimetrikus – ezáltal lehetséges a fafelület egyenesre faragása. A mészárosok húsvágó bárdjai rövid nyelű, orrnehéz eszközök- az egyszeri vágás leghatékonyabbá tétele végett. A lovasok fegyvereként a bárd kiegyensúlyozott, a nyél közepétől fogva egy kézzel fogva pörgethető.

Buzogány: ősi zúzófegyver - többnyire gömb alakú fejjel, 4o – 1oo cm közötti nyéllel. Elterjedtebb változatai a tollasbotok, gerezdes és tüskés buzogányok. Nagyon hatékony a kézfej csontjaira mért buzogányütés. A buzogány ugyanakkor a legénység fegyelmezésére használt eszköz, ilyen értelemben hatalmi jel is. A Porta az erdélyi fejedelmek beiktatásakor a fejedelmi jelvények között mindig is küldött “aranyos botot”, azaz buzogányt. Ezek közül nagyon szép a Bocskai Istvánnak küldött bot. A láncos buzogány a huszita háborúk alatt elterjedt, rövid lánccal a nyélhez erősített, vastüskékkel megtűzdelt fabunkó, amelyet később gerezdes vagy csillag alakú fej váltott fel. Ezzel a fegyverrel lehetséges a pajzs mögé megbújó ellenfél támadása, ugyanis a lánc végére erősített bunkó nagy nyomatékkal ostorként csap be a védőfegyver mögé. A gerezdes buzogány a 16-17. század fordulóján török hatásra a magyar tollasbotból kialakult forma. Gömb alakú felülete gerezdelt.

Bőrpáncél: kb. 1 cm vastag tömör nemezre több rétegben felfűzött bőrpikkelzekből áll. A tenyérnyi nagyságú bőrpikkelyek több mm vastagságúak, általában a szarvasmarhák bőrének nyaki részéből vannak kivágva. A védőfegyver kiválló mozgékonyságot biztosít, és kiválóan véd az időjárás viszontagságaitól is.

Csákánybalta: fém fejből és fa nyélből álló, a baltához hasonlóan szerelt régi magyar fegyver, kiválóan alkalmas a lemezvértek leküzdésére. A vágásra alkalmas éles baltafejhez tartozó szokásos négyszögletes, gyakran rövid nyakon ülő fokrészt megnyúlt, aláhajló, sascsőrre emlékeztető tüske váltja fel. Ezáltal a fegyver nemcsak támadó tempóban, de visszafele húzva is használható, például az ellenfél lóról való lerántásához. A megnyúlt tüske, a csákány ugyanakkor a nyélhez képest kiegyensúlyozza a baltát, így minimális fordítással a fegyver vágóélét, vagy a csákányt lehet a támadáshoz használni. Az első változatban puha, páncél nélküli részeket érdemes támadni, ahol a vágásnak van szerepe, a második esetben pedig sisak bezúzása, lemezvért lyukasztása a cél, mert kis felületen hatalmas átütő erőt lehet így alkalmazni.

Csákányfokos: lemezvértek áttörésére kifejlesztett régi magyar fegyver. Hasonló a csákánybaltához, csak a vágóél helyett kalapácsszerű kialakítással. Ez esetben a cél nem a vágás, hanem a zúzás, illetve a bezúzás, így a fegyver elsősorban nehézvegyverzetű ellenség leküzdésére alkalmas. A fegyver tipikus példányain a tüske hangsúlyosan megnyúlt és görbe, a nyél pedig kb. 8O cm hosszú, sodronnyal spirálisan körbetekert. Ebben a formában a fegyverrel hatékonyan lehet blokkolni nagyon sok fegyver támadását. A spirál a nyél törésekor egyberartja a nyelet, így a balesetveszély szinte kizárt, a fegyver a törés után rövid ideig használható marad. A csákányfokosnak méltóságjelző szerepe is volt. Az erdélyi hadak a fejedelemség korában szívesen használták ezt a “kálvinista keresztnek” is nevezett kézbevalót. A fegyver a nyereg jobb első felére volt felfüggesztve, így a lovas könnyen kézbevehette. Dárda: döfésre, vágásra és hajításra alkalmas rövid lándzsa, amely 1,5 m hosszú 3-4 cm átmérőjű fanyélből és az arra szerelt, gyakran 40 cm hosszúságot is elérő, hosszú vágóélű pengéből áll. A fegyver botként forgatható, gyakorlatilag a botos tehnikák kiválóan végrehajthatók e fegyverrel. A fogarasi várban a gyalogosok tizedesének rangjelző eszköze.

Fokos: Magyarországon, Lengyelországban és Erdélyben nagyon elterjedt, támadásra és védekezésre is alkalmassá tett fegyver. Alaptípusát a baltáéhoz hasonló rövid fok és egy kissé megnyúlt nyakon ülő, keskeny él jellemzi. A fok és él kombinációjától függően nevezték fokosnak, csákánynak, csákánybaltának, csákányfokosnak, fokosbaltának. Imert még a fák kivágása előtt a fák “eloldásához “ használt rituális fokos. Fokosbalta: baltához hasonló, de annál könnyebb és kecsesebb ütőfegyver, amely középhosszú nyélre van szerelve. Foka tagolt alapon, rövid nyakon ül, míg éle egyenes vagy kissé holdsarló alakú lezárást kap.

Gerely, hajítódárda: könnyű, vékony nyelű hajítófegyver. A dárdával ellentétben a lándzsahegy rövid, csak szúrásra kifejlesztett heggyel. A török lovasság eszköztárában szerepel rövid, kb. 8O cm hosszú változata, a djirid, amit tokban a nyeregre függesztettek.

Hegyestőr: a 15. század harmincas éveitől már alkalmazott, a 16. századtól általánosan elterjedt hosszú tőrféleség, amelynek használata Nyugat-Európában a 16. században megszűnt, de az erdélyi lovasságnak a 18. századig félelmetes fegyvere maradt. A fegyver szablyával párban készült, rendkívül hosszú, 1.2o-1.3o m hosszú vékony pengével készült, szablya markolattal szerelték. A kezdeti négyszög keresztmetszetű pengét a későbbiekben háromszög keresztmetszet váltja fel, ezáltal a fegyver még könnyebbé vált. Sodronypáncél átszúrására kiválóan alkalmas fegyver. A kopjásrohamoknál csak az első sorok tudták a kopját hatékonyan használni, a hátsó sorok rendszerint hegyestőrrel támadtak. A hegyestőrt a nyereg baloldalára kötötték fel, lóról való gyors kihúzása nem egyszerű feladat, gyakorlatot igényel.

Hosszúkard: másfélkezesként is ismert, hosszú, kétélű pengével, súlyos markolatgombbal szerelt kard. Kevésbbé jellemző a székely haderőre, inkább a szomszédos vármegyei területeken használták.

Kopja: 3.6o – 6.4o m hosszú, esztergályozott fanyelű “lándzsa”, hasonló a lovagi tornák fegyvereihez. A fegyver első fele a kisméretű fémhegy irányában karcsún elvékonyodik, míg a másik vége nagyon súlyos és vaskos. A fegyver hátsó végétől kb. 8O cm-re egy gömb szerű megvastagodás van kialakítva, ez biztosítja a fegyver biztos fogását. A jól kiegyensúlyozott kopjának itt van a súlypontja. A fegyver hegy felőli részére keskeny, de hosszú fecskefarkú zászló van kötve. A fegyvert társzekerek szállították a had után, használaton kívűl egy bizonyos módon az első nyeregkápához volt kötve, illetve a vége a nyeregre függesztett kopjatartóba dugva. Támadáskor a lovas a fegyvert a gömb mögött szorosan megmarkolva a hóna alá fogta, döfés pillanatában a fegyvert előretolta, majd villámgyorsan elengedte.

Lóra való pallos: nehéz ellenséges fegyverzet átvágására szolgáló, hosszú és széles pengéjű kardféleség, szablyaszerű markolattal. Garnitúra részeként találjuk olyan lovon, amelyen hegyestőr nem volt, szintén a nyereg baloldalára függesztve. Olyan esetet is ismerünk, amikor szablya hiányában a lóra való pallost a lovas fegyverövére csatolták. Sodrony átszúrásra is alkalmassá tett változata a palloshegyestőr.

Reflexíj: több részből és többféle anyagból, amelynek íve ajzatlan állapotban nem egyenes, hanem az ellenkező oldalra hajolva félkörívet vesz fel. Felajzott állapotban az ív középső része az ideghez lényegesen közelebb kerül, ezáltal feszítőereje megnövekszik. Az íj belső fele szaruból, a külső fele a középső famagra sajtolt állati ínrostokból áll, a merev középső rész és a karok erőkarként működnek. A céllövők rövidebb vesszőket használtak, ezek kilövésére kifutót használtak. Ilyen rendszerű íjakkal hadakoztak a népvándorlás korának harcosai, a honfoglaló magyarok, de a XVII században is kedvelt eszköze az erdélyi lovasságnak. Ismerjük a brassói íjgyártó céh 15o5-ös szabályzatát.

Szablya: egyélű, kisebb-nagyobb mértékben ívelő kardféleség, előre tört markolattal. Könnyű fegyver, melyet szinte csuklómozgásokkal lehet működtetni. A tört markolat a fegyver kézből történő kifordulását akadályozza, és lehetővé teszi a kisujj hatékony használtatát. A fegyver hegy felőli felső részén a fegyver kétélűvé válik, ezt a második élet nevezik fokélnek. Ebben a formájában a fegyver a honfoglaló magyarokkal jelenik meg Európában. Gyakran a fokél hangsúlyosan kiemelkedik. A fegyver görbeségéből adódóan, támadás közben átfordítva rengeteg kellemetlen meglepetést tud okozni. Ugyanakkor kis súlyából és kezelhetőségéből adódóan alkalmas ritmusváltásra alapozott cselvágások végrehajtására. A honfoglaláskori magyar szablya díszes vereteivel rangjelző szerepet tölt be, akár a későbbi díszkardok, dísszablyák. A török megjelenésével ismét kedvelt fegyvere lesz a magyar könnyűlovasságnak, az ekkortól használt magyar szablyák markolata oldalról nézve sascsőr alakú markolatkupakban végződnek. A markolatvégződés alulnézetből csepp formájú. A török szablya (seif) általában görbébb, kecsesebb pengéjű és hagymafejes markolatvégződéssel van szerelve. A hagymafej közepébe csőszegecsen csuklóra kapcsolható markolatszíj van átfűzve, így a fegyver adott pillanatban elengedhető, majd ismét kézbe vehető. Hasonló fegyver a törökök által szívesen alkalmazott handzsár, széles, hajlékony pengével, a hangsúlyos fokél kivételével zsinórgerinces megoldással. A karabella a lengyelek szablyája, ennek is tipikus markolatvégződése van. A fringia elsősorban a kuruckorban használt szélesebb penge. A magyar szablyák keresztvasai a XVI. sz-ban szinte valószínűtlenűl hosszúak, majd a keresztvasat lánc köti össze a markolatkupakkal, később a keresztvas lefele hajlításával megjelenik a nyitott kengyel, és ebből alakul ki a zárt kengyel.

Ostor: lásd Kézművesség => Ostorkeszites című pont a menüben

Az összeállításhoz az Aranyszablya Magyar Történelmi Szablyavívó Iskola honlapján találtakat bővítettük, amiért ezúton fejezzük ki köszönetünket.