Az õsi kantár
A lovat csak viszonylag későn, a juh, kecske és a szarvasmarha után az ie. harmadik évezredben háziasították. Először csak a húsáért és a bőréért tartották, később a sumérok merev tengelyű, fakorong kerekű, nehézkes kocsiba fogták. Ez az esemény – a lószerszám és a kocsi gyermekbetegségei ellenére – megváltoztatta a történelmet. Mozgékony, harckocsis népek uralkodtak az évezred közepére Dél-Oroszországtól Egyiptomig.
A ló nyakát és szügyét fojtogató járom miatt a ló erejét, gyorsaságát csak rossz hatásfokkal használhatták ki. Ezen változtatott, amikor meglovagolták. A kantár a kocsiba fogáskor indult fejlődésnek. Mire megülték a lovat, már egy bizonyos szinten kiforrott találmány lehetett.
Időszámítás előtt 2500-ig nem használtak zablát, így csak orrfékről beszélhetünk. Ilyenkor a gyeplő (szár) fékező, irányító hatása közvetlenül a ló orrán érvényesült. A zabla – ami speciális, a ló adottságaihoz igazított eszköz – a fogak közti hiányba illeszkedik, így az íny érzékenységét használják ki.
A kantár célja, hogy a zablát a ló szájában tartsa. A zabla először szíjból, majd időszámítás előtt 2000-től csontból, ie. 1500-tól pedig már fémből készült.
A korai időszakról csak kevés dolog – néhány ábrázolás és veret - tanúskodik csak.
Foglaljuk össze mit is tudunk az ősi kantárról.
A X. században a Kárpát-medencébe érkező őseink hagyatéka az ázsiai puszták lószerszámainak képét mutatja.
Az ősi hit szerint a túlvilági élethez szükséges eszközöket, így a lószerszámokat, sőt a lenyúzott lóbőrt, a szkítáknál pedig az egész lovat a halott mellé temették.
László Gyula a honfoglalás kori sírokban feltárt leletek alapján (a kantárveretek méretéből) megállapította, hogy a szíjazat szélessége 20-25 mm, vastagsága 1-1,5 mm lehetett. Napjaink lovas-sportjában két fő stílus uralkodik. A minél egyszerűbb, minél keskenyebb szíjazatokat alkalmazó, elterjedtebb angol stílussal szemben a magyaros lószerszámok a mai napig robosztusabbak, díszesebbek.
A kantár anyaga minden bizonnyal marha-, esetleg valamely nagyobb testű vad bőre lehetett. A lónak csak a far része alkalmas szíjazatnak, a szerkezetéből adódó szakítószilárdság miatt. A régészeti kutatások során talált bőrmaradványok vegyi elemzésekor kimutatott magas alumínium tartalom a timsós cserzésre utal. Ezt támasztja alá a középkorban egész Európában elhíresült „magyar cserzés”. Ez a borotválással szőrtelenített, faggyúval impregnált timsós cserzés a nagy szakítószilárdsága miatt a szíjgyártók körében általános volt. (Csak jóval később váltotta fel a növényi cserzésű, könnyebben megmunkálható blank (fény) bőr.)
A kantár színéről sajnos semmit sem tudunk, az ábrázolások nem utalnak erre. Manapság a fekete vált uralkodóvá, de a timsós cserzési mód jól festhető őrt eredményez, s ezzel a lehetőséggel valószínűleg éltek is. A fehér és a világos színek alkalmazása nem túl praktikus a lószerszámokon. A korabeli leírások tarka ruhájú, pompa kedvelő, jómódú népként emlékeznek meg őseinkről. Így elképzelhető, hogy a díszesebb kantárok talán színesek is lehettek.
A díszítésre elsősorban fém vereteket alkalmazhattak. A szíjak kereszteződésénél úgynevezett kantár rózsákat szereltek fel. Közéjük levél-, vagy övveret alakú díszek kerültek. A szíjakat kis fém szíjvégek zárták le.
A rozettás lószerszám veretek kizárólag női sírokból kerültek elő. Ezek bronz, vagy aranyozott ezüst, kerek, három vagy négyszirmú virágmintával díszített fémöntvények, melyek talán a rátétdíszek nyomát őrzik. Az egyszerűbb kantárokat ezüst lemezkékkel, vagy pénzzel díszíttettek, ami a bőrdomborítás, a rátét, a szőtt-, hímzett díszek stílusát idézi vissza.
A veretek anyaga és sűrűsége utalt a lovas társadalmi rangjára. Az is megállapítható, hogy a nők jóval díszesebb lószerszámokat használtak.
A homlok és az orrszíjat középen összekötő szíj felső végénél valószínűleg bokrétával díszített fém csótár és az áttört kantárveret az avaroknál volt népszerű. Ez utóbbi alá eltérő színű bőrt tehettek. Ez talán az áttört bőr díszítmények kantárra alkalmazott, egyszerűsített változata. Ők úgynevezett falerát is használtak, ami egy művészi díszű, szemző szerepű, domborított fém korong. Ezt a közepén levő lyukon át a pofaszíjakhoz szegecselték.
A fűzéssel való díszítés szinte biztosra vehető, de a skófiummal (arany, vagy ezüst szállal hímzett) kauri kagylóval, ékkövekkel történő ékesítés valószínűleg csak a későbbi korokban vált jellemzővé.
A veretek vizsgálata alapján valószínűsíthető, hogy ezeket kis kézműves műhelyekben, sorozatban készítették. Bizonyosra vehető, hogy őseink magas szinten bántak a bőrrel. A kantárokat – még a legdíszesebbeket is – egyszerűen szegecsekkel, illetve fűzéssel állították össze. Valószínűleg a vereteket vásárolták, vagy csináltatták, s magát a kantárt néha maguk állíthatták össze.
A veretek elhelyezkedéséből következtethetünk a kantár szíjazataira is. Leginkább a homlok és az orrszíjat, illetve a pofaszíjat verték ki ezekkel a fém öntvényekkel. A tarkószíj díszítése kevésbé jellemző.
A keleti típusú orrszíj nem öleli körbe a ló pofáját, hanem a két pofaszíjhoz rögzítetten csak az orra fekszik fel. Ez a megoldás feltételezte azt is, hogy a kantár méretre készült. Sőt az orrszíj hiányozhat is, mint ez a gyömörei kantár rekonstrukciójából is feltételezhető. Ilyet látunk a Nagyszentmiklósi kincsen is.
A homlok és az orrszíj kiváltható volt egy harmadik, a kettő közti szíjjal.
Hasonló célt szolgált a homlok-keresztszíj is, amely díszként a mai napig megmaradt. Ennek a ló fején megjelenő keresztformának egyesek szerint kultikus szerepe is lehetett. A hitvilág nagyon fontos része volt életüknek.
A honfoglalás kori sírok vereteit nézve felmerülhet a kérdés, hogy miért nem találunk a vereteken kívül csatokat, holott a mai kantárokon 7-8 darabot is használnak.
Az iménti összefoglalás részben választ is ad erre.
A pofaszíjak alsó végéről a csatok azért hiányozhattak, mert a már említett zablarögzítési mód miatt hurokba hajtották és ezt összevarrták, illetve fűzték. A felső csatok szintén elhagyhatók, ha a tarkószíjjal egybe szabjuk a pofaszíjakat.
Az ábrázolások szerint az állszíjat, érdekes módon, általában bojttal díszítették.
A zablát ugyan úgy rögzíthették a kantárhoz, mint ahogy még a múlt századi magyar népi kantárokon is megfigyelhető volt, azaz két-két fa, csont, vagy fém pecket egy-egy szíjjal a kívánt távolságra egymástól összekötözték. Az egyik rudacska a zabla karikájába, a másik pedig pofaszíj alsó végének visszahajtásával képzett hurokba (csülök) került.
A csak egyik oldalon kioldott zablával a ló akár legelhetett is, de ha szükség volt rá, pillanatok alatt útra kész lett.
Ezt a ló fején elől és hátul egy, esetleg két ponton rögzíteni kell (orr-, homlok és állszíj). Az állszíjat máig szokás részben – egészben egybe szabni a tarkószíjjal. A végét az áll alatt rögzíthetjük egymáshoz fűzve, varrva, esetleg átbújtathatjuk egymáson. A túllógó végeket rojtnak felvágva megkapjuk a már ismert, keleten a szasszanida időktől népszerű bojtos állszíjat. Egy - esetleg fonott – csúszó bújtatóval (kupáncs) úgy állíthatjuk a kívánt bőségűre, mint ma a csatolással. Ez a megoldás a népies kantárokon dísznyaklóként élt tovább.
Felvetődik a gondolat, hogy talán az egész kantárt is egy bőrből szabták. Ez csak úgy képzelhető el, ha a homlok- és az orrszíjat egy homlok keresztszíjjal váltjuk ki. A pofa és az állszíjhoz hasonlóan a tarkószíjjal egybe szabható. A kereszteződés egy egyszerű., a fonott gomboknál is használatos módon fűzhető egybe. Ez az eljárás a népi kantárok homlok kereszt szíján sokáig fennmaradt. A két szíjat ily módon úgy rögzíthetjük egymáshoz, hogy a kívánt helyen találkozzanak és így a ló látását ne zavarják. Ha a végeket két-három szálra vágjuk szét, akkor így a pofaszíj visszahajló végét külön fűzőszál nélkül is rögzíthetjük. Ha egy kicsit díszíteni kívánjuk, akkor a homlok keresztszíjakat nem csak a végükön, hanem teljes hosszában végighasítjuk és egy egyszerű lapos fonással percek alatt elkészülhetünk vele.
Egy-egy speciális rendeltetésű eszköz kifejlődése apránként megy végbe, míg letisztul, vagy egyre bonyolultabbá válva elnyeri végső, legpraktikusabb formáját. Gondoljunk csak a kancahámra, mely eleinte csak kötél istrángból, egy egyszerű csülkös (a végén hurokba hajtott, összefűzött!) húzóból és hátszíjból, illetve e kettő megfelelő rögzítését szolgáló veseszíjból állt. Ezek apránként számos speciális szíjazattal egészültek ki és az eredeti egyszerű formát már csak a vemhes kancákon alkalmazták. Elképzelhető, hogy homlok keresztszíj és a bojtos dísznyakló is egy olyan „túlélő”, mint a veseszíj, amely mára funkció nélküli, gyakran fonott, vagy vágott sallang dísz lett.
Kancahám
A szíjak egybe szabása csak úgy lehetséges, ha a bőrből a gerincvonallal párhuzamosan vágjuk ki. Ez a mai napig így történik, a bőr topográfiája miatt. Az így méretezett kantár hossza egyébként kb. azonos a bőr hosszával.
Ez a kantár egy darab bőrből pár mozdulattal kiszabható, egy mindkét végén háromfelé hasított széles szíjból, ezért elkészítése egyszerű és gyors. Mivel csatolni nem kell és speciális, ősi zabla csatlakozik hozzá, pillanatok alatt felkantározható a ló. Létezésére – tudomásom szerint – nincs konkrét bizonyíték, de logikus felépítésű és részleteiben korhűnek mondható.
Kérem, hogy akinek van hozzáfûzni valója a témához, küldje el e-mail címemre.
Elõre is köszönöm:
Éber Tamás
Irodalom jegyzék:
1.) A honfoglaló magyarság – A Magyar Nemzeti Múzeum kiállítási katalógusa.
Budapest, 1996
2.) Pettkó-Szantner Tibor: A magyar kocsizás
Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest 1984
3.) Temesváry Ferenc: Díszes nyergek, lószerszámok
Dunakönyv, Budapest 1995.
4.) Bende Lívia: A pitvarosi késő avarkori temető 51. sírja
Studia Archelológica, Szeged 1998
5.) László Gyula: A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge
Országos Magyar Történeti Múzeum, Budapest 1943
U. Kőhalmi Katalin: Styeppék nomádja lóháton, fegyverben
Véletlen kép
Támogatja szervezetünket ha a reklámra kattint: